Első fejezet

 

LESZOKNI  A  DOHÁNYZÁSRÓL  MOST!

 

Első fejezet: Csapdában

A kezdet

Hogyan kerültem abba a csapdába, amit a dohányzás szenvedélyének neveznek? Valahogy úgy, mint Ön és sokmillió dohányos világszerte. Nincs sok különbség az esetek között.

Nagyon régen kezdődött. Talán még születésem előtt. Szüleim ősidők óta dohányoztak, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy az első nikotin adagokat intravénásan már az anyaméhben megkaptam. A következő dózisok az anyatejjel együtt érkeztek. Aztán ahogy cseperedtem a cigarettafüst jelen volt minden áldott nap a közvetlen környezetemben. Ott volt a bölcsődés, óvodás és kisiskolás éveimben. Igaz ekkor még csak passzívan, külső szemlélőként vett részt az életemben, de már jól ismertük egymást. Bár vonzódott hozzám, én nem igazán szívleltem őt. Volt benne valami visszataszító keserűség. Nem értettem és mélyen elítéltem a dohányosokat. Úgy gondoltam, soha az életben nem fogok cigarettázni.

Tizenhat éves koromban másik városba költöztünk. Számomra ez az időszak elég rosszul telt, ugyanis az új környezet miatt folyamatos volt bennem a nyomás. Elfogadási és beilleszkedési problémáim voltak. Az idő múlásával feltűnt, hogy körülöttem szinte már mindenki dohányzik. Nem csak a szüleim, hanem osztálytársaim is csak szívták és fújták. A suli után a bagósok minden nap a közeli parkban gyülekeztek, hogy hódoljanak szenvedélyüknek. Bennem pedig felébredt a kíváncsiság. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy leginkább emiatt gyújtottam rá a cigarettára, az már most téved. Az nagyon mellékes szempont volt csupán.

Még be sem töltöttem tizenhetedik életévemet, amikor először kínáltak cigarettával. Mindez a suliban történt. Igyekeztem keményen ellenállni. Sikerült is az első rámenős noszogatásokat elhárítanom. Aztán „különcködésem” miatt a többiek kezdtek lenézni, kiközösíteni. Egy nap, amikor az egyik „nagy arc” újra győzködött, arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy visszanyerjem a bizalmat és tartsam a lépést. Nem akartam kicsúszni a társaságból.

Tervem sikerült, de milyen áron… Rágyújtottam. Úgy kaparta a torkomat, azt hittem belepusztulok. Krákogás, köhögés, fulladozás, szédülés, hányinger, KO. Másnap ismétlés. Aztán újra és újra, majd megint és megint. Olyan rosszul esett az első pár szál cigaretta, hogy úgy gondoltam, nincs és soha nem is lesz hatalma felettem. Eleinte csak a suli után szívtam el egy-egy szál bűzrudat a „haverokkal”. Aztán eljött a nap amikor megvettem az első doboz cigarettámat. Meg voltam győződve arról, hogy akkor hagyom abba, amikor csak akarom.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Miért is szoknak rá a fiatalok? Egy felmérés szerint a megkérdezettek több mint a fele nem hiszi, hogy egy év múlva dohányozni fog. Más szavakkal tehát sok dohányozni kezdő fiatal úgy gondolja, hogy egy éven belül abba fogja hagyni és nem is fog majd újra rágyújtani. Úgy vélik, a dohányzás ideiglenes dolog, olyasmi, amit csak azért tesznek, mert a helyzet megkívánja, vagy mert társaik erre késztetik őket. Nem tudatosul bennük, hogy egy életen át tartó szokást kezdenek el és nem veszik elég komolyan azt a figyelmeztetést, hogy azok közül, akik megpróbálnak leszokni, csak minden sokadik jár sikerrel.

„Egyetlen fiú sem azért kezd el dohányozni, mert élvezi,
 hanem vagy azért mert fél a többiek „csipkelődésétől”,
vagy mert úgy gondolja, hogy ez által felnőttnek tűnik,
holott csak egy nagy szamárnak bizonyul.”
(Lord R. Baden Powel)

De menjünk csak tovább. Mikor szüleim megtudták, hogy dohányzom, a legkisebb jelét sem adták rosszallásuknak. Úgy tűnt, még büszkék is kicsiny fiuk „teljesítményére”. Hát nem őrület?

Egyre gyakrabban kívántam a cigarettát. Hamarosan rádöbbentem, hogy nem tudok napi egy-két szálnál megállni. Függő lettem, csak még nem voltam ennek tudatában. Lassan olyan szoros kapcsolatba kerültem a dohányzással, hogy sehova sem mentem és semmit csináltam cigaretta nélkül.

Pedig ez idő tájt már kialakultak szüleimnél a figyelmeztető kóros jelek. Minden, ami a csak nem harminc évnyi dohányzást követően megmutatkozhatott, az elő is fordult. Sípolt a tüdejük mikor levegőt vettek. Nem tudtak rendesen egy egészségeset nevetni, mert egyből köhögő roham jött rájuk. Már egy kisebb sétától is kifulladtak és még sorolhatnám. Aztán apám átvészelt három infarktust, majd ötvenkét éves korában a negyedik már végérvényesen elragadta. Nem kellett volna, hogy így történjen.

Milyen obszcén az a tény, hogy a dohányzás magas kockázatáról szóló mendemondákat a dohányos elereszti a füle mellett és nemhogy nem gondol bele, de még csak nem is akar. Mert az esetleges távoli veszélyek eltörpülnek az adott pillanat valósnak vélt öröme mellett, mint amit például a reggeli első szál cigaretta jelent.

Pedig a dohányzásnak vannak rövid távú kellemetlen következményei is, amelyek már igen hamar megmutatkoznak. Ilyenek például a reggeli köhögések. A rendszeres krákogás. Az egyre sárguló fogak és ujjvégek. A rossz, kellemetlen lehelet. Az egyre hanyatló fizikai teljesítmény. Bár a tüdőben és az erekben zajló kóros elváltozások már korán kialakulnak, azok csak bizonyos idő eltelte után válnak érzékelhetővé, betegségekké, s okoznak panaszokat.  A lakásunknak „bagó” szaga van. A falak és függönyök besárgulnak. A bőrünk gyorsabban öregszik, vagy már megszürkült.

A cigaretta korlátozza az életterünket, mert olyan helyre nem, vagy nem szívesen megyünk el, ahol nem lehet dohányozni. Különböző tevékenységeink során akkor is cigarettaszünetet kell tartanunk, amikor igazából erre nincs idő. Gyakrabban megfázunk és gyakrabban van influenza szerű felső légúti megbetegedésünk.

Közben csak telnek az évek és a cigaretta életünk nélkülözhetetlen részévé válik. Úgy gondoljuk, mindig számíthatunk rá, mikor segítséget keresünk a mindennapok unalma, vagy küzdelmei ellen.

Bár nem vagyunk tudatában, de olyan ez, mintha a partról néznénk végig, hogy legdrágább éveink elúsznak előttünk a semmibe. Pedig nem kellene olyan bolondnak lennünk, hogy hagyjuk mindez megtörténik. Fogjuk fel, hogy az élet értelme, annak biztosítása, hogy ne fecséreljük el saját jövőnket. Értsük meg már végre, hogy mit próbál a világ tudatni velünk. Használjuk fel dohányzó múltunkat, hogy erőt merítsünk a nem dohányzó jövőnk számára.

 

A pszichológiai függés

A függőség ravasz és alattomos dolog. Lassan észrevétlen lopja be magát az ember életébe. A dohányzóvá válásban és a függőség kialakulásában jelentős szerepe van a családi, baráti, egyéb közösségi, valamint szociális és környezeti hatásoknak.

Nagyon sokan tökéletlennek érzik magukat, ezért egy önmagukon kívüli külső dologban, a dohányzásban kezdenek bízni, amely egy időre visszaadja a teljesség érzetüket. Az idegfeszültségben élők, az érzelmi zavarokkal küzdők ezért sokkal könnyebben válnak a dohányzás rabjává.

A dohányzás a szenvedélybetegségek egyik fajtája. A függőség nagyon rövid idő alatt kialakulhat. Az első szál elszívott cigaretta mindannyiunk számára emlékezetes marad. Ha azóta megrögzött dohányossá váltunk, akkor azért, ha pedig még a füst látványa is undorral tölt el bennünket, hát akkor meg azért. Azzal kapcsolatban, hogy kiből és miért lesz dohányos, sok elmélet született már.

Mindenesetre a dohányzástól való függősséget három részre oszthatjuk:

-          pszichológiai függésre,

-          biológiai függésre,

-          viselkedési függésre.

A pszichológiai függés egy belső kényszer érzése, amely minden, a dohányzással szemben felsorakoztatott logikusnak és racionálisnak nevezhető érvet felülírva cselekvésre, vagyis dohányzásra készteti az embert. A pszichológiai függés kialakulásának több egyértelmű jele és kifejeződése van.

Egy idő után az a beteges kényszer vezérel bennünket, hogy újra és újra rágyújtsunk. Jóllehet, a rögeszménk rászed bennünket. A dohányzás öröm és boldogság ígéretével kecsegtet, de csak szenvedést tartogat számunkra.

Gyakran előfordul, hogy több cigarettát szívunk el annál, mint amit optimálisnak ítélnénk meg. Sokszor még akkor is rágyújtunk, amikor már kifejezetten rosszul esik. Annak ellenére dohányzunk tovább és gyújtunk rá újra meg újra, hogy már egyre erősebben érezzük a dohányzás negatív hatásait és következményeit.

A különböző felvilágosításoknak köszönhetően pedig azzal is tisztában vagyunk, hogy minden tízedik dohányos élettartama közel húsz évvel csökken. A függésünk sokszor már olyan mértéket is elérhet, hogy tudatunktól függetlenül dohányzunk. Előfordul, hogy a dohányzás folyamata, a teljes szertartás a saját figyelmünkön kívülre kerül és észre sem vesszük, hogy rágyújtottunk.

Esetleg próbáltuk már csökkenteni a mennyiséget, sőt előfordult, hogy több langyos kísérletet is tettünk a leszokásra, de nem sikerült számottevő eredményt elérnünk. Ha valamilyen okból kifolyólag huzamosabb ideig nem dohányozhatunk, akkor szinte mindent elsöprő vágyat érzünk a cigaretta után. Esetleg ez a vágy annyira erőssé is válhat, hogy olyan viselkedésre ragadtatjuk magunkat, amelyet addig elképzelhetetlennek tartottunk, illetve a későbbiekben szégyelleni fogjuk azt. Talán még egy vadidegen személyt is képesek vagyunk megszólítani, hogy cigarettát kérjünk tőle.

Joggal érezhetjük úgy, hogy már nem mi irányítjuk a dolgainkat. Kénytelenek vagyunk úgy tervezni programjainkat, hogy abban legyen mód cigarettaszünetre.

Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a cigaretta segít megküzdeni a negatív érzelmeinkkel, a rosszkedvvel, a stresszel. Meg vagyunk arról győződve, hogy a dohányzás pozitív érzelmi állapotok eléréséhez vezet, ezért a cigarettát kinevezzük legjobb barátunknak, hűséges tártunknak, akinek mi is hűséggel tartozunk.

A dohányzás érdekében hajlandóak vagyunk akár lemondani is más örömforrásokról. Tudatosan kerüljük az olyan helyeket, ahol nem lehet dohányozni. Felvállalunk olyan kellemetlenségeket, hogy lerobbant, igénytelen kijelölt dohányzóhelységekben hódoljunk szenvedélyünknek. Kitesszük magunknak a nem dohányzó közösség ellenszenvének és megvetésének.

Egy felmérés tanulsága szerint a nők jobban függenek a cigarettától, mint a férfiak. A nőknek fele, míg a férfiaknak csak harmada mondta azt, hogy cigaretta nélkül már nem is tudna élni.

Sokan azért nem tudják abbahagyni a dohányzást, mert nem számolnak a pszichológiai függéssel. Azzal, hogy annyira megszokták a cigarettázáshoz tartozó „élményt”, füstöt, hogy nagyon ingerültté válnának nélküle.

A dohányzás a mi személyre szabott marketing programunk. Velünk van mindenütt. Saját fejünkbe ültettük és hagyjuk, hogy irányítsa életünk. Pedig nem vagyunk azonosak dohányzó szerepünkkel. Bújjunk ki az önkezűleg magunkra húzott skatulyából. Ha már nem vonszoljuk tovább szerepünket, nem is kell megfelelnünk neki.

A pszichikai függőség legyőzéséhez kompenzálni kell a cigaretta okozta örömöt és meg kell tanulni levezetni a dohányzás hiánya nyomán esetleg kialakuló belső nyomást, stresszt.

 

A biológiai függés

A dohányáru az egyetlen legálisan árult méreg. A biológiai vagy fizikai függésünk abból adódik, hogy a szervezetünk alkalmazkodott a nikotinhoz és ennek következtében folyamatosan igyekszünk helyreállítani a szervezetünk megszokott nikotinszintjét.

Így a biológiai függés mértéke az elszívott cigaretták számával és a nikotinhiány csökkentésére tett erőfeszítéssel van összefüggésben. Például ha reggel a felébredést követően az első percekben rágyújtunk, fizikailag jobban függünk a nikotintól, mintha csak órák multával szívnánk el az első cigarettánkat.

A nikotin áldozataként tekinteni önmagunkra könnyű dolog. Egy csomó felelősséget levesz a vállunkról. Mert ugye, ha egyszer nem vagyunk felelősek azért, hogy dohányzunk, akkor senki sem várhatja tőlünk, hogy bármit is kezdjünk a kialakult helyzettel. Ám észre kell vennünk, hogy ha a világot hibáztatjuk, eljátsszuk a lehetőséget, hogy megváltoztassuk azt.  Mert a világ csak annyival tartozik nekünk, amennyit hajlandóak vagyunk rajta behajtani.

 

A viselkedési függés

A pszichológiai és a biológiai tényezőkön túl a dohányzás fennmaradását segíti a vele kapcsolatos napi rutin kialakulása is. Mindannyiunk számára ismerős az érzés, hogy dohányosként mennyire nehéz lenne lemondanunk az elfogyasztott kávét kísérő cigarettáról, vagy egy kiadós ebéd utáni kellemes füstölgésről, illetve a munkahelyi baráti körben való rágyújtásról.

Minden dohányosnak megvan a saját maga kis rituáléja. Ha belegondolunk, hol, milyen körülmények között szoktunk rágyújtani, rájöhetünk, hogy általában ugyanazokon a bizonyos helyeken, ugyanolyan tevékenységek közben és ugyanazokkal az emberekkel füstölünk együtt.

Minden olyan helyzet és körülmény kialakulása, amely esetében egyébként is dohányozni szoktunk, automatikusan kiváltja a dohányzás iránti vágyat. Egy dohányos esetében szinte valamennyi tevékenységhez hozzákötődik a dohányzás. Ezért azt mondhatjuk, hogy az adott élethelyzetben megjelenő, a szituációt átölelő rituálé is éppen olyan fontos része a képnek, mint maga az „anyag”.

Azok az élethelyzetek, amelyek a leginkább felerősítik a cigaretta utáni vágyat, s növelik a rágyújtás kényszerét, állandóak, illetve nagyon gyakran ismétlődőek. Gondoljunk csak különböző időpontokra, helyzetekre, amikor rendszerint dohányozni szoktunk. Hiszen a dohányzás egy viselkedésforma is egyben.

Dohányzunk, mintha beidomítottak volna rá minket. Reggeli felébredés után rá kell gyújtani. Kávé, vagy tea mellé rá kell gyújtani. Munkába induláskor rá kell gyújtani. Étkezés után is rá kell gyújtani. Italfogyasztás mellett egyfolytában rá kell gyújtani. Baráti társaságban szintén rá kell gyújtani. Tovább is van, soroljam még? Rá kell gyújtanunk, valamire, vagy valakire való várakozás közben, vezetés közben, stressz és feszültség esetén, unatkozáskor, szeretkezés után, a munkanap végén. A sor természetesen még hosszan folytatható. Nagyon erős határozottsággal ragaszkodunk ahhoz, amit beprogramoztunk önmagunknak. Teljes mértékben a hatása alatt vagyunk. Kapaszkodunk abba a meggyőződésünkbe, miszerint így a legjobb nekünk.

Úgy gondoljuk, hogy a nikotin tovább növeli az örömérzetet azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik normális esetben is örömet okoznak nekünk. Ilyenkor attól függően, hogy milyen mértékű a cigarettához való ragaszkodásunk, akarva és akaratlanul is minél több ilyen hatást stimulálunk. Ezért is különösen veszélyes „szokás” a dohányzás.

Meg kell találnunk, hogyan törhetünk ki ebből az áldatlan állapotból. Ha megértjük, hogy számunkra melyek a dohányzást kiváltó ingerek, körülmények, hatások, helyzetek, gondolatok és érzések, akkor ezek elemzése nagymértékben segíthet nekünk abban, hogy sikeresen nemdohányzókká válhassunk.

Fontos, hogy legyőzzük magunkban azt a meggyőződésünket, miszerint valami különleges képességre lenne szükségünk, ahhoz, hogy leszokjunk a dohányzásról. Ha sikerül feladnunk ezt az álláspontot, ráérzünk arra, hogy valami olyasmi történhet velünk, amitől egy csapásra elérhetővé válik számunka, hogy nemdohányzók legyünk.

Amikor ezt kezdjük megérteni, rájövünk, hogy szenvedélyünktől megszabadulnunk nem valami távoli nehezen elérhető dolog. Ez az a pont, ahol a leszokás nem csak elérhetővé, de valósággá is válik. Gondoljunk csak bele, hogy a leszokás nem lehet nehéz, ha csak mi magunk nem tesszük azzá.

Tartsunk egy kis szünetet és gondolkodjunk el az olvasottakon. Ha szükségét érezzük, olvassuk át újra az eddigieket.

 

Horváth Tamás

Budapest, 2009

Copyright © 2009 Horváth Tamás

Minden jog fenntartva/ All rights reserved

A kiadvány szerzői jogi védelem alatt áll. 

A könyv a kiadó írásos jóváhagyása nélkül sem egészben, sem részleteiben nem sokszorosítható, 

vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus, vagy mechanikus módon, 

beleértve a nyilvános előadást, vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, fénymásolást, 

vagy az információrögzítés bármely formáját.

ISBN 978-963-06-7673-1